Fesztiválok ideje

A „maszk évében” (2020-ban) béketűrő magyar népünk számára világossá válhatott, hogy önjelölt vezetőink naprakészen rendezik körénk a „fesztivált”, természetellenes irányt szabva ezzel múló napjainknak, szándékkal megvezetve evolúciónk lehetséges kibontakozását, s emberfejlődésünk menetét.
Könnyen belátható, hogy önpusztító és világot pusztító technikai fejlődésünk (és tornyosuló szeméthegyeink) mellett az elképzelt intelligenciahányadosunk, önismeretünk, mentális érzékenységünk és felelősségérzetünk generációkkal lemaradt.  

Többek vagyunk mi faragott bábuknál, sakkfiguráknál, bár alig haladva meg ezzel a lélektelen birkásítás szintjét, de nem hiszem, hogy a nagy többség lélekbeni igénye gyermekeink és fajunk rabszolgává tétele szintjén leragadt volna.
Jól lehet, a világ népeinek nagy többsége hasonlóképpen, az ösztönlény szintjén is szenvedi csodálatra méltó életének tévutakra vezetett lényegét, de eszmélni, irányt mutatni, lehetőségeket feltárni elsődlegesen a magyarságnak kellene.

Most még döcögve járható útnak tűnhet, ha a nép száját maszkkal elfedik, de a többség talán már érzékeli, hogy a „tudományos” orvoslás (a politikai magaslatokhoz hasonlatosan) szinte valamennyi szakterületén vakvágányra futott, s kínálkozó lehetőségeik aránytalanul kevés embertársunkat képesek boldoggá tenni.

Kicsi vagyok ahhoz, hogy fentiekkel kapcsolatosan bármiféle kiutat mutassak, ámde ha rajtam múlna, mégis olyasféle javaslatokkal állnék elő, hogy aki csak teheti, járjon el maszk nélkül kirándulni, ismerkedjék meg a Belső Csenddel, ne fogyasszon legyilkolt állati tetemeket, s ne engedje, hogy félelmei, önkéntes bezártsága, s a napi híradások legyengítsék az immunrendszerét. Milliószámra legyártott és elfecsérelt maszkhordás helyett pedig azokat záratnám életfogytig tartó karanténba, akik lelkiismeret és a legcsekélyebb önismeret nélkül építik a digitális látszatbirodalmat, erőnek erejével dolgoznak a genetikai tudásunk felelőtlen gyarapításán és a tervezett vírus-fegyverkísérleteken, s jövedelmező üzletet teremtenek a többség félelmeiből és szaporodó betegségeiből.

Életünk folyamán, a Föld nevű játszótéren mindannyian naponta hibázunk, s mindannyian újra jövünk, hogy az általunk okozott tévedéseket kiküszöböljük. Ettől függetlenül emberfejlődésünknek töretlennek kellene lennie, ámde ez egyelőre csupán rózsaszínű álomnak tűnhet. Mert szinte minden tevékenységünk valamiféle virtuális látszatvilágot épít, miközben a földi valóságot magunk körül lassacskán pusztulni engedjük. Hiszen valóban nagy bátorság kellene ahhoz, hogy ki-ki önmaga végre meg merje fogalmazni emberlétünk alaptételét: ki vagy, honnan jöttél, és merre vezet az utad. De mindenképpen nagy érvágás lenne az, ha ezt a gyermekeink kérdeznék meg tőlünk.

Szőke Lajos