A gazdagréti az ország legismertebb lakótelepe, hiszen itt „éltek” a népszerű televíziós szappanopera, a Szomszédok főszereplői.
A temető feltárásáról Dr. Zsidi Paula régész, az Aquincumi Múzeum vezetője az alábbiakban mesélt a Rét újságnak:
„A gazdagréti későrómai temető a Gellérthegy déli lábánál – ahol a Duna budapesti szakaszának egyik legkedvezőbb átkelőhelye van – nyugati irányba, a provincia belsejébe vezető út mentén feküdt. A lelőhelyről nem volt tudomásunk, egészen a Gazdagréti lakótelep építésének a megkezdéséig. Ekkor azonban a földgyaluk tereprendező munkája nyomán előkerültek az első sírok, amelyeket több tucat további sír követett. A kéthónapos leletmentés eredményeként egy csaknem teljes 115 sírból álló temetőt sikerült feltárni.
A temetőbe a IV. század közepe táján kezdtek temetkezni, a legkésőbbi sírok pedig az V. század végéről származnak. A temető kettőssége már a feltárás során megmutatkozott. A korábbi periódus sírjai É-D-i irányításúak voltak, gyakran kerültek elő tégla- és kőládasírok. A sírmellékletek között megtaláljuk a jellegzetes későrómai ékszereket és viseleti tárgyakat, valamint a IV. század végének jellegzetes agyag- és üvegedényeit. Különösen szépek az ún. zöldmázas kancsók, valamint a férfi sírok rangjelző hagymafejes bronz figurái.
A IV. század végén megváltozott a temető szerkezete. A sírok K-Ny-i tájolásúak, többnyire egyszerű földsírok voltak. Hiányoznak az agyag- és üvegedény mellékletek, vagyis a halottak mellé nem temettek „túlvilági útravalót”. A viseleti tárgyak szegényesebbek, gyakoriak a római kor korábbi szakaszából származó „idejétmúlt” másodlagosan felhasznált tárgyak, ugyanakkor a női ékszerek között új típusok is megjelentek (pl. oktaéder csüngős fülbevalók). A férfi sírok gyakori mellékleteként kést, tűzszerszámot és egyéb használati tárgyakat találunk.
A temetőből összesen 43 db érem került elő, ennek zöme a korábbi csoport sírjaiból származik. A legkorábbi érem Vespaniusé, a legkésőbbi érmek a Valentinianus dinasztia korából (IV. század vége) származnak.
Az előkerült antropológiai anyag elemzése érdekes adatokat szolgáltatott az itt élőkről. Mind a korai, mind pedig a késői csoportban feltűnő a nők és a gyermekek alacsony száma. A késői csoportban néhány koponya mesterséges torzítás nyomát viselte. Ez a szokás a keletről jött népcsoportokra jellemző. Így a temető két csoportja között fennálló különbségeknek csak egy része magyarázható kronológiai különbségekkel. Nagy valószínűséggel megállapítható, hogy eltérő népesség közel egyidejű temetkezésével találkozhatunk Gazdagréten.
A két csoport sírjai nagy területen fedték egymást, de úgy, hogy egyetlen esetben sem metszették egymást a sírok.
A korábbi csoportban alig találunk olyan tárgyat, mely a provinciális későrómai temetőkben ne fordult volna elő, a későbbi csoport leletanyagában és temetkezési szokásaiban több olyan jelenséget tapasztalunk, mely eltér a későrómai kori temetőkben szokásostól. Ezek egy része az erdélyi, Maros menti IV.-VI. századi temetőkkel mutat azonosságot, más részük pedig nyugati germán kultúrkörbe sorolható.
A temetőelemzés nyomán kirajzolódó kép azt mutatja, hogy valahol Gazdagrét közelében a IV. század utolsó harmadában faluszerű településen (vicus) élt egy kisebb – római városi kultúrával rendelkező – népcsoport, mely temetőjét Gazdagréten, egy dombtetőn nyitotta meg. A temetőt néhány évtizedig használták, majd feltehetőleg továbbvándoroltak, csatlakozva azokhoz a néptömegekhez, akik a fenyegető hun veszély elől a Római Birodalom határterületeiről az egyelőre biztonságosabb belső területekre menekültek.
Helyüket egy új népcsoport foglalta el Gazdagréten, továbbhasználva a temetőt. Az új csoport a leletek tanúsága szerint heterogén összetételű, barbár vonásokat mutató népesség, amely feltehetően hosszú ideig élt a Római Birodalom határainak közelében, még mielőtt a provincia földjére tette volna a lábát. Ez a népesség a budai hegyek védelmében élt, egészen a VI. század elejéig, itt vészelte át a birodalom felbomlását, és a népvándorlás első évszázadának viharait.”
A VI. század után sem maradt lakatlan ez a terület, melyről a Budapesti Történeti Múzeum ásatása is tanúskodik. Erről nyilatkozik Melis Katalin középkoros régész:
„A lakótelep építését megelőzően volt egy kisebb középkori régészeti kutatás is. Nem lehet pontosan tudni, hogy melyik környékbeli Árpád-kori falu része volt, de nagy a valószínűsége, hogy a középkori oklevelekben többször említett Nevegy faluhoz tartozott. Nevegy faluról Győrffy György professzor kutatásai alapján tudunk.
A területet a tatárjárás (1241) előtt a pécsváradi apátság birtokolta, de a tatárjárás után az 1298-tól szereplő nevegyi nemeseké lett. 1325-ben a pécsváradi apát megpróbálta visszaperelni, de Károly király a nevegyieknek ítélte. A per lezárása után kijelölték a birtok határait, a bejárásról készült oklevél a DK-i budai határról sok érdekes adatot őrzött meg. Az oklevél szerint Nevegy határa nagyjából a mai Farkasvölgytől Őrmezőig terjedt.
A határjárás legbiztosabban meghatározható része a Szék nevű „tó vagy mocsár”. Ettől észak felé egy száraz völgyben, majd egy árok mentén, szőlők között lehetett a Budaörsi útra feljutni. Ilyen földrajzi környezetet a mai Dobogó útnál lehet találni. A Budaörsi úton túl észak felé a Budakeszire vezető úthoz ért a határ, és ez az út választotta el Nevegyet Kemecsétől, a Kemecse-hegy (a mai Kakukkhegy) lábáig. Innen keleti irányban a Közmezőn át haladt tovább a nevegyi határ a Kalacsne völgyéig (Farkasvölgy), majd felemelkedett a Méh hegyre (Farkasrét déli pereme). Ahogy a határ leereszkedett a hegyről, keresztezte a Sasadra és a Budára vezető – Budaörsi – utat, és a mai Kelenföldi pályaudvar déli széléhez érkezett, ahol Áronföldével volt határos.
Annyit lehet még tudni a faluról, hogy időközben elnéptelenedett, aminek a szőlőművelés nagymértékű elterjedése volt az oka. A területről, mint lakatlan szőlővidékről a XV. század elején esik sokszor szó. Ugyanis ekkor volt egy per az itt termelt borral kapcsolatosan. Azon vitáztak, hogy vajon az itteni szőlők Sasadhoz tartoznak-e, vagy a régi tulajdonosokhoz. A XV. század elején telepítettek szőlőket az Újmál és Gombamál nevű helyekre, melyek itt voltak a környéken. Ezután már nemigen volt szó nevegyi szőlőkről, mert ezek névtelenül beleolvadtak a Dél-Buda vidék nagyobb szőlőibe, és úgy tűnik, hogy a terület egészen korunkig beépítetlen maradt.
A budai szőlők nagyon nagy mennyiségben adták a bort a kereskedelemnek, de ez nem volt minőségi bor. A szőlészkedés nagy haszonnal járó tevékenység volt, főként a budai és a pesti polgárok, kisnemesek szőlői voltak ezen a vidéken, de ez a bor tulajdonképpen nem a középkor „tokajija” volt.
Annak ellenére, hogy Nevegy határait elég jól azonosíthatjuk, magáról a faluról alig tudunk valamit. Elhelyezkedése is bizonytalan, lehetséges, hogy a Gazdagréten terült el, de lehetett a Gazdagréten feltárt Árpád-kori falurészlettől távolabbi vidéken is. Mindenestre tény, hogy a Gazdagréti lakótelep építésével kapcsolatos földmunkák során régészeti leletekre bukkantak, egy római kori temetőre, és attól É-ÉK-re Árpád-kori településnyomokra. A falu maradványait Gazdagrét Nevegy utcai lelőhelyként vették nyilvántartásba. Az 1983-as évi leletmentés során különböző, összesen 16 objektum került elő. Jól szemléltetik az Árpád-kori települések szerkezetét, és a feltárt objektumok betekintést nyújtanak egy falu mindennapi életébe is. A legjelentősebb építmény egy majdnem négyszög alakú, földbemélyített lakóház maradványa volt, egyik sarkában kemencével. Lejárata délről nyitott, és lépcsőszerűen volt kiképezve. Ez a lakóház típus elég gyakori Árpád-kori falvainkban, Budapest más területein is előkerültek hasonlók. A ház legérdekesebb leletei az ÉK-i sarokban kerültek elő, egy kupacban kb. 60 db 3 cm átmérőjű agyaggolyót találtak. Rendeltetésük egyelőre ismeretlen. A ház egész fala és alja vastagon átégett, amiből az ásató arra következtetett, hogy a ház valószínűleg leégett. A lakóház közelében gazdasági épület is állott, a szabálytalan alaprajzú, döngölt padlójú gödörben lejáratot és tűzhelynyomokat találtak. A kutatott területen három szabadtéri kemence is előkerült, szabályos kör alakú, földbevájt kemencék voltak, mindegyiken többszöri átépítés, felújítás nyomait lehetett megfigyelni. A gödrök között hordó és körte alakú vermeket, tojásdad alakú munkagödröket is feltártak. Előkerültek földbe mélyített gabonavermek, melyekhez hasonlókat még a XX. században a falvakban, tanyákon használtak, sőt különböző szemétgödrök és agyagkitermelő gödrök maradványai is a felszínre kerültek.”
A XV. századtól a lakótelep építésének a megkezdéséig (1983) szőlők és gyümölcsös kertek terültek el itt, melyeket a budai és pesti polgárok műveltek.
1847-ben kapta a Gazdagrét nevet, mikor Döbrentei Gábor nyelvész és költő kezdeményezésére Buda város közgyűlése a budai hegyvidék elnémetesedett neveit hivatalosan magyarosította (Reiche Ried).
A XIX. század végén, az egész Európán végigsöprő filoxéra járvány a gazdagréti szőlőket is tönkretette. Ezután már csak gyümölcsösök, felhagyott szőlők helyén kialakult bozótosok voltak a területen, tele orgonával. A „Gazdagrét” akkor még az erdőssztyepp képviselőitől volt gazdag rét.
A XX. század első felében gyümölcsös kerteket, illetve családi házakat találhatunk Gazdagréten: „Budapest székesfőváros polgármestere 148.834/1930-III. számú határozatával ... az I. ker. Gazdagrét-dűlőben a Budaörsi-útból az 1977. és 1958. új hrsz. telkek közt északnyugati irányban kiinduló dűlőutat, mely már teljes hosszában meg van nyitva és mellette már több családi ház áll, a Nagyszeben-útig terjedően »Gazdagréti-út«-nak nevezte el.”
1950-ben Nagy Budapest létrejöttével Gazdagrétet a XI. kerülethez csatolják.
A 60-as években, ahogy a főváros terjeszkedett, s elkezdődött a „panelház építési láz”, Gazdagrét is felmerült egy lakótelep lehetséges helyszíneként.
